Amikor a két cica meglepte a Blog.hu-t egy fahéjas-vaníliás tejtortával, főzőcskéző macskanőknek képzeltük el őket, akik egy szál vörösboros pohárban naphosszat habarnak, gyúrnak, és konfitálnak a férfi felhasználók legnagyobb örömére. Aztán persze kiderült, hogy a szerző két nagyon is valódi cicája a blognévadó, de addigra már késő volt. A hozzánk hasonló klaviatúra-macsók elkezdtek pitét sütni, bazsalikomot ültetni, és szirmokat enni, sőt odaszoktak a design-fetisiszták, a gasztronácik, a macskatartók, és az egyszerű háziasszonyok is. Ildikó saját magának kezdett írni, de a Két Cica mérvadó gasztroblog lett. Később talán lekvár is lesz.
Csak mi gondoljuk, hogy a két cica, Ginevra és Léna elválaszthatatlan barátnők, akik szabadidejükben együtt főzőcskéznek, lehetőleg falatnyi csipkekötényben?
Nem egyszerűen barátnők – megtestesítik minden férfi álmát: ikerlányok. A falatnyi csipkekötény is jól állna nekik, és valószínűleg néhány pillanat múlva foggal-körömmel tépnék le – egymásról. Két fekete macskáról van szó ugyanis.
Mit keres két macska a konyhában?
Mit keres az ember a konyhában? Aki élt macskával, tudja, miről beszélek: hazaviszed a falatnyi kis virnyákológépet, két napig imádkozol hozzá, hogy jöjjön ki a radiátor alól, és ne sírjon a mamája után. Aztán – mikor már elveszted a reményt, hogy képes leszel életben tartani - előpenderül, megrázza magát, bevacsorázik, rácsurrant a szőnyegre, befekszik az ágyba, és attól kezdve te laksz nála. Tehát én a két cica konyhájában főzök, a teljes ellátásért cserébe.
Eredetileg milyen közönségnek szántad a blogot? Trendi háziasszonyoknak, akik felsikkantanak a gyömbéres áfonyacsatni hallatán vagy akár olyan férfiaknak is, akik rántottában már jók, de fogékonyak a pitesütés rejtelmeire is?
Bízom benne, hogy mindenkit képes vagyok „jól tartani”: életszerű blogot írok, ami konkrétan az én életemet, illetve annak gasztronómiai vetületét követi. Én sem gyűrök le minden nap egy vadkant, vannak kifejezetten időhiányos időszakaim, így megtalálható a blogomon a rántottától a tíz perces lepényeken és tésztákon át a csatniig és a karácsonyi ünnepi vacsoráig minden.
A recepteken kívül szinte mindenről írsz, ami kapcsolódik a konyhához. Nem csak az a fontos, hogy mi kerül a tányérba?
A legfontosabb az, hogy mi kerül a tányérba, ez vitathatatlan. De nem mindegy, miben, hogyan készítjük el, és az sem, hogyan szervírozzuk, hogy milyen tárgyak vesznek körül minket mindeközben. Nekem ez különösen fontos, hiszen szinte a konyhában élek: az asztal egyik végén a laptopom van, a másikon a teríték, a fejem fölött szakácskönyvek, mellettem a széken magazinok, szemben egy kistévé, a telefon a fülemen, miközben keverem a pulton a tésztát, ellenőrzöm a sütőt, és néha virtusból megírok egy cikket mindeközben – hiszen ez a főfoglalkozásom.
Oldalast kérni a lacikonyhán, aztán állva cuppogni a papírtálca fölött vétek?
Sose bíznék olyan emberben, aki nem eszik állva oldalast! Azon már vitatkoznék, ildomos-e mustárt enni hozzá – én csalamádépárti vagyok. Ambíciózusan keresem a lehetőségeket, és még a nap is kisüt januárban, ha egy jól eltalált, kellőképpen fokhagymás, enyhén zsíros, omlós darabra bukkanok. És kifejezetten igénylem mellé a fehérkenyeret, és az olaszfröccsöt.
Külön fejezet jut a blogban a fűszernövényeknek, sőt ehető virágokról is olvasni nálad. Szirmokat enni manapság lett menő?
Menő most lett, de úgy is mondhatnánk: most ért be engem a gasztrosznobizmus. A nagymamám jól értett a fűszernövényekhez, a gyógynövényekhez és az ehető virágokhoz is, ezért számomra a házi rózsa - és ibolyavíz, a rózsalekvár vagy a cukorban eltett rózsaszirmok mindig ismerősek voltak. Én magam is készítek ilyeneket.
A tortákhoz mintha valami perverz viszony fűzne...
A tortakészítés számomra egyfajta önkifejezési forma: ilyen kereknek szeretem látni a világot, és minden megsütött torta után úgy érzem: kerekítettem rajta egy kicsit.
Az olvasóid jelzik, ha a receptjeid alapján készült ebéd jól sikerült vagy éppen összeesett a szuflé?
Igen, szerencsére egyre gyakrabban – így válik egyre tudatosabbá bennem, hogy hatással vagyok azokra, akik olvassák. Ez elmondhatatlanul jó érzés, hiszen azért lettem újságíró, hogy „hatással legyek”, és ilyen gyors olvasói visszajelzést, ahogy ez a blog esetében lehetséges, még soha nem kaptam.
A sikeres gasztrobloggerek előbb-utóbb könyvet írnak, főzőiskolát nyitnak, vagy saját termékeket kezdenek el forgalmazni. Neked vannak hasonló terveid?
Ezen a nyáron tudatosabban hódolok majd lekvárfőzési szenvedélyemnek, mint korábban: él a fejemben egy idea a Két Cica lekvárjait illetően, ezekből szívesen írnék szakácskönyvet is. Főzőiskolám biztos, hogy soha nem lesz: én egy háziasszony vagyok, és háztartást vezetek, nem éttermet – szeretném, ha ez így is maradna, és nem adom oda a főzés örömét semmi pénzért. Ha stresszhelyzetben kellene csinálnom, valószínűleg elmenne tőle a kedvem.
Mi az az öt dolog, ami sosem hiányzik a konyhádból?
Hát… mindig hiányzik valami. De mindig van otthon frissen pörkölt kávé a kotyogós kávéfőzőmbe, zsíros házitej a kávémba, erdei méz, valamilyen sajt (most kéksajtos korszakomat élem), és vörösbor.
Na, ezt akár egy férfi is írhatta volna! De nálam van egy tele kamra is…