Történelmi pillanat: az első énblogger-egoblogger a hétbloggerén! Bemutatkozik a blog.hu egyik legismertebb és legtermékenyebb Zolija: Zoli.

Tudja-e rólad a környezeted, hogy blogolsz? Mit szólnának a szüleid/családod, ha kiderülne?

Egyre többen tudják, nem is biztos, hogy jó ez így, mert nem tudok mindenkire tekintettel lenni, amikor egy bejegyzést írok. A szüleim (remélhetőleg) nem olvassák a blogot - különben az otthoni dolgokat se lehetne megírni. 

A legcikibb dolog valakitől megkérdezni, hogy miért lett a nicked az, ami. Tehát miért? 

Hát mert én Zoli vagyok. Az előző blogjaimon még más nickeket használtam, de az az élő találkozásokon mindig zavart, hogy úgy is szólítottak, valamint a mai napig ötféle néven szerepelek a különböző "korszakokban" megismert emberek telefonkönyveiben ... mondjuk így az sem fordulhat elő, hogy egy taktikus nickválasztás után valaki az utcán úgy köszönjön rám, hogy "Helló, Lángész!" vagy "Szia, Nagyfa Sue!". De a Zoli is megfelel. 

A második legkínosabb a blog nevét firtatni. Nos? 

Inkább az alcím az érdekes, ami szerint a blog főbb témái "napló, médiafika, emberállat és néha erőteljes bazmeg". Ez egy egoblog, és kábé ezek a témakörök olyanok, amikről akarok és tudok írni. Nem akarok valamiféle újságírást imitálni, ez az én naplóm, és arról írok, ami velem történt, engem érdekel vagy bosszant. 

Mi volt a legfurcsább hely, ahol életedben posztot írtál? 

Egyszer megpróbáltam a Blaha metrómegállójában elhelyezett terminálon, de szét volt barmolva, és oldalba is vizelte valaki. Rövidesen viszont veszek majd egy netbookot, és akkor gátlástalanul tolom bárhonnan a posztokat. 

Mennyit kerestél eddig blogolással (munka/hirdetés) és mennyi volt a kiadás? 

Ingyen csinálom és nem kerül pénzbe. Illetve... ha az keresetnek számít, hogy egy ingyen jegy ide, egy olcsóbb számítástechnikai cucc onnan, akkor persze van haszna. De ez inkább már a közösségépítésből jön. Költeni egy fillért sem szoktam a blogra, az egyszerűbb dolgokat megtanultam, a többi meg nem ér annyit. 

Mi volt a legdurvább kommented és miért kaptad? 

Valami frusztrált középiskolás fiatalember többször is verést ígért különböző témákban elkövetett hozzászólásai során. Válaszul egy külön bejegyzésben emlékeztem meg a hímtagja valószínűleg minimális paramétereiről, azóta nem jelentkezik. Hülyék mindig vannak, de a policym velük kapcsolatban egyszerű: előmoderálás van, így eleve meg sem jelenik a kommentjük. Főszabály szerint nem is reagálok rá, nincs publicitásuk, így elkotródnak. Keményen cenzúrázok, az én küszöbömre senki ne kakáljon oda. 

Ja, és egoszörfer celebek is rendszeresen megtalálnak, az egyikük be is akart perelni, mert egy tévészereplése okán négybetűs jelzőkkel illettem. Igazán durva indulatokat ma egyébként a blogoszférában a politikai témájú bejegyzések szoktak kiváltani, nálam meg sem posztban, sem kommentben nincs helye ilyesminek. Van arra elég hely máshol. 

Három kedvenc magyar/külföldi nyelvű blogod? 

Toronymagasan első a Tékozló Homár, méghozzá a fogyasztóvédő attitűd, a civil kurázsi miatt. Utálom az ÁFÉSZ-on szocializálódott, hiánygazdálkodásban hamis öntudatot szerzett, a vevőkkel lekezelő és bunkó bolti mammereket. Hasonlóan rühellem a fogyasztót hülyének néző, a versenytől ódzkodó, monopolhelyzetű nagy cégeket, ugyanígy a lehúzós vendéglőket, és még sorolhatnám. A Homár ezeket mind jól bokán szokta rúgni. 

Második a Reakció, de nem minden szerzőjük: vannak olyanok, akiktől mindig, mindent elolvasok (a legnagyobb kedvenc Kínai Kálmán és Trágár Tóni), más bejegyzésekbe viszont azok szerzője miatt bele se kezdek, mert tapasztalatból tudom, hogy amit és ahogy ő ír, attól napokig bazmegolni szoktam. 

Harmadik helyre Bezilt rakom, ő nem egy mainstream blogger. Imádom azt a szabadságot, azt a pofátlanságot, ami a pár soros bejegyzéseiből lejön. Egyébként meg tapasztalatom szerint pont az ilyen flegma csávók a legmélyebbek – többre tartom őket, mint a mézes-mázos felszínességet.

Ha egy nap külföldi bloggerré változva ébrednél az ágyban, ki szeretnél lenni? 

Ha csak egy napom van, akkor (félretéve a bulvár iránti rajongásomat) valami fontos, öltönyös blogot kellene kilőni. Mondjuk Chris Cillizza ilyen, egy napig érdekes lenne közelről dokumentálni, sőt, valamelyest alakítani is az amerikai elnökválasztást. 

De max egy napig cserélhetünk, mert a csávó baromi ronda. 

Mit dolgozol, amikor nem blogolsz? 

A csajom definíciója szerint „szemfényvesztő” vagyok… Egyébként jogi egyetemet végeztem, de nem tervezem, hogy valaha is talárba bújjak. 

Mit vásároltál magadnak utoljára? (Élelmiszert nem számítva.) 

Gondolom, a cigi meg a vonatjegy sem számít… az utolsó manifeszt cucc talán négy fém sasliknyárs volt, valamelyik hétvégén akarok sütni rablóhúst. Azt a pasik csinálják. 

Szexeltél-e a blognak köszönhetően, bloggerel, olvasóval, bárkivel? 

Lovasi nyilatkozta valahol, hogy többek között azért kezdett el zenélni, mert csajozni akart… hát, bloggerként is voltak ilyen opciók az első időkben, de mivel lassan két éve együtt vagyok a barátnőmmel, így már ez a lehetőség értelemszerűen nem merül fel. Ennél konkrétabb választ meg úriember nyilván nem ad erre a kérdésre (de persze hülyén kacsintgat, hogy „éééérted, ééééérted”).

Ha lenne kapacitásod, milyen témájú blogot írnál még? A politikával egyáltalán nem foglalkozol, vagy csak ebben a blogodban nincs helye?

Kezdve az utóbbival: nagyon érdekel a politika, napi szinten is, de tudatosan tartom távol a blogomtól. Nálam egyszerűen műfajilag nem fér össze az, amikor „valaki” Totó kutya berasztásodott szőréről, valamint a felszúrt fülű kislányának kórházi élményeiről szóló édesbús sztorik közé beszúrja, hogy mondjuk egyébként milyen foglalkoztatás-bővítő elemekkel kívánja felcsapni az adópolitikát. Nem fair ugyanis, olyan, mint egy elfuserált Kinder-tojás: a csoki mögött valami fröccsöntött politikai gagyi lapul. Egyébként is, az elmúlt években sajnos sok helyen gyakorlattá vált az, hogy a családi ebédeken már a húsleves fölött vörös arccal ordít egymással az ilyen és az olyan politikai meggyőződésű rokon – ott nem lehet „kommenteket moderálni”, de a blogon admin vagyok, és élek is ezzel.
Máshova írt blogbejegyzésekről meg annyit, hogy gyakran szoktam „vendégszerepelni”; van, hogy más néven teszem, van, hogy épp a blogomban érintett ügyek valamelyikét kell egy tematikus blogban megírnom – de ezeket legtöbbször nem kapcsolom össze a saját blogommal. Új blogot pedig csak akkor érdemes indítani, ha tudom, hogy van rá kapacitás, ha tudom, hogy minőségben és mennyiségben is hozom az elvárást, és ha van benne annyi nóvum, hogy érdekeljen.
Mostanában pl. elég sokat foglalkozom a blogomon a hétköznapi közbiztonsággal, a lakosságközeli bűncselekményekkel, azzal, hogy a legalapvetőbb közösségeink hogyan robbantak szét, és hogyan lett (szerintem) védtelen az egyén. Nyilván befolyásol ebben a véleményemben az, hogy a Józsefvárosban lakom, és hogy immár nem csak magamért, hanem a barátnőmért is felelősséggel tartozom. Mindenesetre, ha mondjuk felszednék húsz kilót (most 75 vagyok), és lenne időm/módom belépni valami helyi polgárőrségbe, akkor az nagyon jó „alapanyag” lenne egy új bloghoz is. Leírni, hogy mit láttunk, kivel találkoztunk az éjszakai „őrjárat” során, milyen konfliktusokat kellett megoldani, hogyan alakul a közbiztonság a szűkebb lakókörnyezetemben. Lehetne írni jó sztorikat, érdekes statisztikákat, megnézni a sajtóban megjelent hírek helyszíneit más szemmel, csinálni jó fotókat, lenne benne közösségépítés, esetleg bele lehetne vonni némi CSR-t is…ezt szívesen csinálnám. Talán majd valamikor.

Jó pár blog hivatkozása van kint nálad, a többsége énblog. Részt szoktál venni közösségi, blogger eseményeken, találkozókon? Alakult már ki barátság bloggerekkel irl is?

Az én blogom egy nagyon apró szemű szűrő – aki átjut rajta, az már nagyon is érdekes számomra. Sokkal el tudok jópofizni, de a „belső kör” tagjaival valóban barátok is vagyunk. Igaz ez még akkor is, ha manapság időhiány miatt már nem nagyon jutok el blogger-találkozókra. Ugyanakkor mondjuk a Szigeten kézről-kézre adjuk egymást, és ugyanúgy az egyik segítőkész blogger barátunk fuvarozott haza minap az Ikeaból az új bútorokkal, ahogy bloggertől kaptam kölcsön olajradiátort, mikor január elején nem volt fűtés a lakásunkban, bloggerek mosogattak helyettem, mikor három hétig gipszben volt a karom (akkor nem volt barátnőm), és hosszan sorolhatnám. Mindez visszafelé is igaz: az előző munkahelyemre bloggert protezsáltam be egy időszakos munkára, írtam már blogger helyett különböző anyagokat (lebukásveszély, nem részletezem), és van egy extrán depis blogger barátunk is, akit a többiekkel váltott műszakban beszélek le az öngyilkosságról. Szerencsére felvették az egyetemre és aktív szexuális életet kezdett élni, ergo talán mostanában már élni akar. (Ezzel együtt, ha bárki indíttatást érez, hogy az említett húsz éves, meleg, bölcsész fiatalember kedvét egy romantikus kapcsolat kialakításával tovább javítsa, az jelentkezzen bátran, és kiközvetítem!)

Fontos az olvasottság? Böngészed a statisztikádat, hogy lásd, hányan olvastak, hányan hivatkoznak rád?

Naná, hogy az! Aki bloggerként mást állít, az hazudik. Elsősorban persze az a 30-40 ember érdekel, akik már akár öt-hat éve velem bandukolnak blogról-blogra, releváns hozzászólásaik vannak, ismerik az életem szereplőit, a szokásaimat, a hülyeségeimet. De nyilván az is jó, mikor látom, hogy sokan jönnek, mert beletaláltam valamibe, ami őket érdekli – aztán az új olvasó vagy marad, vagy továbbáll.
Mindig úgy írok egy bejegyzést, mintha valami törzshelyen ülnék iksz számú baráttal és haverokkal, és mesélnék nekik. Vagy még inkább a nálunk még nem annyira bevett spoken word műfaj szabályai szerint (nyilván azzal a lényeges különbséggel, hogy én itt írok, és nem beszélek), amit az egyik nagy kedvencem, Henry Rollins is kitűnően művel. A magamfajta exhibicikli pedig azt is állandóan nézi, hogy hányan ülnek a távolabbi sorokban.
 

<

 

Egy hét múlva Nyelvész Józsi, a Szlengblog írója válaszol kérdéseinkre. Kérdeznél tőle? Szeretnél neki mondani valamit? Írd meg nekünk!